Kara Mason: Árnyékos égbolt alatt (részlet)

Előhang

‒ Kilo-Whiskey-Zulu-535. Vétel.

‒ Itt Kilo-Whiskey-Zulu-535.

‒ A célszemély most hagyta el a házat.

‒ Vettem.

Belenéztem a mesterlövész puska irányzékába, majd igazítottam rajta. A célkeresztben egy autó elmosódó körvonala bontakozott ki, vaskos porfelhőt hagyva maga után. Élesítettem a távcső fókuszán, és a sofőrre irányítottam a puska csövét. Éreztem, ahogy a halántékomról elindul egy izzadságcsepp. Ujjam épp a ravaszra csúsztattam, amikor felbukkant egy utas feje a hátsó ülésen.

‒ Központ! Gáz van! – nyomtam meg a zubbonyomra erősített füles gombját.

‒ Mi az?

‒ A célszemély nincs egyedül a járműben.

‒ Nem számít. Hajtsa végre a feladatot!

‒ Vettem.

Ismét a sofőrre fókuszáltam, ám hátulról előre nyúlt két kis kéz, és átkarolta a férfi vállát. Bassza meg!

‒ A másik utas egy gyerek. Ismétlem: a célszeméllyel kiskorú van.

‒ Ne foglalkozzon vele!

‒ De ha kilövöm a célszemélyt…

‒ Katona! Teljesítse a parancsot! Hónapok óta erre a lehetőségre vártunk. Ne csessze el!

‒ Értettem.

Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, szemem végig a célszemélyen tartva. Majd meghúztam a ravaszt.

1.0

Kibaszott fáradt vagyok. Csak ülök a bárpultnál, és percek óta mereven bámulom a piát a poharamban. A pultos lány időnként felém pillant, de még nem szólt rám, hogy kotródjak innen, foglalom a helyet a fogyasztó vendégek elől. Hálás vagyok érte. Kurvára nincs kedvem hazamenni az üres lakásba.

Magamat ismerve, tuti belépnék a rendszerbe, hogy megnézzem, milyen küldetésekre lehet jelentkezni. Amióta szabadúszó vagyok, és nem tartozom a hivatalos állományba, megválogathatom, hogy milyen munkákat vállalok el. Az az iraki incidens nagyon megfeküdte a gyomrom másfél éve. Nem lett volna szabad meghalnia annak a gyereknek. Kurvára nem tehetett arról, hogy ki az apja. És ezt a szart is én cipelem magammal.

Nagyot kortyolok az italból, érzem, ahogy a füst végigkarcolja a torkomat, végül a kesernyés utóíz megül a nyelvemen. Ebben a rohadt bárban nem tartanak fekete szilvapálinkát, így kényszerűségből választottam a rozswhiskyt. Karakteres íze van, szeretem is, de én a pálinka hazájában nőttem fel, és egy ilyen agyzsibbasztó nap után, mint amilyen a mai is volt, jobban esne egy kis hazai.

‒ Mire vágysz, szivi? – simít végig a karomon egy karcsú, pedánsan manikűrözött kéz.

A körme színéből látom, hogy egy kurva próbál felcsípni. Manapság csak ők használnak ilyen élénk színeket. És csak nekik van rá pénze.

‒ Békére – felelem oda sem nézve.

A nő kitartó, mert helyet foglal a mellettem lévő széken, és int a pultosnak.

‒ A szokásosat.

Érdeklődve figyelem, ahogy a lány benyúl a pult alatti hűtőbe, és kivesz néhány narancsot. Összefut a nyál a számban ennek láttán. Gyerekkoromban ettem utoljára. A pultos szakavatott kézzel megpucolja a gyümölcsöt, a héjat gondosan elcsomagolja, és visszateszi a hűtőbe. A narancs húsát egy gerezd kivételével bedobja a turmixgépbe, és frissen facsart italt készít belőle, amit aztán egy elegáns pohárba tölt, majd a félretett gerezddel díszítve a nő elé tol. A nő egy biccentéssel megköszöni, majd finoman rúzsozott szájához emeli a poharat és hosszan kortyol belőle. Nagyot nyelek, és megbabonázva figyelem a torkát, ahogy az értékes nedű lecsúszik rajta.

‒ Kéred? – nyújtja felém a narancsgerezdet a nő, mire döbbenten az arcára kapom a tekintetem.

Félrehajtott fejjel néz, ajkán magabiztos mosoly. A szeme olyan hidegkék, hogy magamban azonnal elnevezem jégkirálynőnek. Gyanakodva méregetem.

‒ Mit akarsz?

‒ Biztos, hogy nem kéred? – tartja felém nyújtva a gyümölcsdarabot kitartóan.

‒ Sokba fog ez nekem kerülni – sóhajtok, és megadóan elveszem tőle, majd hezitálás nélkül a számba dobom.

Az ízlelőbimbóim hálásan fogadják, és egy pillanatra lehunyom a szemem. A nő lágyan felnevet mellettem.

‒ Miért pont én? – szólalok meg néhány pillanatnyi hezitálás után.

‒ Mert neked van most a legnagyobb szükséged egy kis lazításra.

A hangja érzéki, nem betanított. Eleve csábításra született.

‒ Jelenleg nem állok úgy anyagilag, hogy megengedhesselek magamnak – közlöm vele fanyarul, és a kezemben forgatott piámba bámulok.

A narancs után illúzióromboló lenne beleinni. Félretolom.

‒ Szabadnapos vagyok – feleli, és a szemében huncutság csillan.

Most már alaposabban is végigmérem. Hidrogénszőke haja a válláig ér, halványkék miniruhát visel. Anyaga ránézésre is puha, ami tovább erősíti, hogy luxusban él. Formás mellét nem rejti melltartó alá, dereka karcsú, combja finoman izmos. Ahogy a szemébe nézek, továbbra sem értem, mit láthat bennem, amivel felkeltettem a figyelmét.

Valaki gorombán meglöki a vállam, amitől a kezem a whiskys poharamnak ütközik, ami azonnal végigsiklik a pulton, és nagyot csattanva szilánkosra törik a padlón.

‒ Picsába – morgom halkan.

‒ Mondtál valamit, pikkelyes?

Válasz nélkül hagyom. Fáradt vagyok egy balhéhoz, ráadásul tele vagyok visszafojtott feszültséggel, amit nem kéne egy civilre borítanom. A pultra dobok némi pénzt, és felállok. Kérdőn nézek a nőre, aki erre elmosolyodik, és a kezét nyújtja felém. Felsegítem a bárszékről, és miközben a pult felé fordul, hogy fizessen, lopva megcsodálom formás fenekét.

‒ Hölgyem, komolyan ezzel a korccsal akar elmenni? – szól oda neki a kellemetlenkedő pasas rosszallóan.

Csak azért sem fogom a fejét a pultba verni.

‒ Ez csak rám és az úrra tartozik– feleli a nő bájosan mosolyogva, majd belém karol, és finoman az ajtó felé vezet.

Magassarkúban is csak a vállamig ér. Az illatától a hüllő énem is izgalomba jön. Ez ébreszt rá arra, hogy hónapok óta nem voltam nővel. Bár az is igaz, hogy ebből öt hetet töltöttem az oroszok fogságában. Állítólag véletlenül összetévesztettek egy körözött bűnözővel. A katonai chipem miatt ez elég hihetetlen, de ki vagyok én, hogy ezt vitassam.

Már a félhomályos utcán sétálunk, amikor feleszmélek, hogy nem is tudom a nő nevét. Nem mintha számítana.

‒ T. J. vagyok.

‒ Liesel.

Egy bólintással nyugtázom a nevét.

‒ A közelben laksz? – érdeklődik, miközben gondosan kikerül egy pocsolyát, aminek köszönhetően közelebb húzódik hozzám.

Érzem, hogy a hüllőm a bőrömnek feszül. Meg akarja dugni a nőt. Nem tudok ellenkezni vele, mert Liesel tényleg őrjítően vonzó.

‒ Pár saroknyira – válaszolom kissé karcos hangon.

Ha a bárban a férfi nem hívta volna fel rá a figyelmét, most már egyértelműen tudná, hogy alakváltó vagyok.

‒ Akkor jó, nem akarok sokat menetelni ebben a cipőben. Nem arra tervezték.

A mosolya huncut, a szeme mindenre készen csillog.

‒ Nem zavar, hogy…

‒ Téged zavar?

Incselkedik velem. De annyira szét vagyok ma csúszva, hogy nem tudok reagálni rá.

‒ Meg kellett kérdeznem. Nem minden nő szeretne alakváltóval lenni. Még köztetek is van olyan, aki nem vállal be ilyesmit.

‒ Köztünk? – ráncolja össze a homlokát értetlenül, majd fél pillanat múlva hangosan felnevet. – Te azt hiszed, hogy kurva vagyok? – nevet rám tele szájjal, így láthatom a szabályos fogsorát.

Meglep a felismerés, hogy nem az, így zavarba jövök.

‒ Bocsánat, én csak azt hittem… – hebegek idiótán.

A hüllőmet azonnal lehűti a zavarom.

‒ Semmi baj. Tulajdonképpen ezt bóknak is vehetem – kacsint rám pajkosan, ami mosolygásra késztet.

‒ Voltál már alakváltóval? – kérdezem óvatosan.

‒ Ha nem, elzavarsz?

Egy pillanatra elgondolkodom.

‒ Nem. De felkészítenélek néhány dologra – felelem végül.

‒ Nem szükséges. Voltam már.

Meglep Liesel komoly hangja. Meg is nyugszom tőle. Tudja, mire vállalkozik, nem lesz egyikünk számára sem kellemetlen. Eközben a lakásomat rejtő társasház elé érünk. A karórámat a kapu elektromos paneljéhez érintem, mire berregve jelzi, hogy nyithatom. A legfelső emeleten lakom, így személylifttel megyünk fel, amit négy emberre terveztek, mégis szűkösnek érzem Liesellel. Az illata teljesen betölti az orrom, a hüllőm ismét vágyakozik a nő után. Ha most hozzám érne, lehet, hogy egy pillanatra a kontrollt is elveszíteném. Az ajtó melletti szkennerhez nyomom a hüvelykujjam. Évtizedek óta szemszkennert használnak a zárakhoz, de alakváltóként nálam nem tud működni ez a mechanika, mert a pupillám és az íriszem is folyton változik. Biztos vagyok benne, hogy a mélybarna szemem mostanra már okkersárgává változott a szexuális feszültség hatására. Az ajtó halk kattanással jelzi, hogy nyitva van, így benyitok. A mozgás hatására azonnal meleg fény árad szét a szerény berendezésű hajlékomban. Épp csak becsukom az ajtót Liesel után, amikor mohón a számra veti magát. Egy pillanatra lefagyok, de a hüllő azonnal mozgásra kényszerít. A nő ruhája alá nyúlok, és a fenekére csúsztatom a kezem, majd finoman megemelem, hogy az ölembe vegyem. A nyelve már édesen cirógatja az enyémet, miközben az ágyra fektetem. A nadrágomat gombolom, amikor ő már áthúzza a fején a könnyű ruhát, és gyönyörködve nézem a hetykén égnek meredő mellbimbóit. Kapkodva gombolja ki az ingem, de ahogy a mellkasomhoz ér, és végig simítja, érzem, hogy egy pillanatra meg kell állnom, mert ha nem vigyázok, utat tör magának a hüllő, és akkor búcsút mondhatok a szexnek.

‒ Egy pillanatra…

Megdermed a mozdulatban, és aggódva néz a szemembe.

‒ Nincs baj, csak… Szükségem van egy pillanatra, hogy összeszedhessem magam.

Nem értem miért nem tudom teljesen uralni a hüllőt. Nem most szeretkezek először. Talán az lehet a gond, hogy régóta nem voltam nővel. De ezt nem mondhatom meg Lieselnek, kínos lenne. Óvatosan végigsimítok a meztelen hasán, és a fehér csipkés fehérneműje alá csúsztatom az ujjam. Ő egyből megemeli a fenekét, én pedig kibújtatom a bugyijából, és félredobom a könnyű anyagot. A hüllőm azonnal meg akarja szagolni őt, így engedek a nyomásnak. Az illatától majdnem ismét elveszítem a kontrollt, végül mégis én győzök, és a hüllőt sikerül kicsit visszanyomnom a mélybe. Ezután egy felejthetetlen éjszakában van részem…

2.0

Néhány óra múlva izzadtan és elégedetten támolygok ki a fürdőszobába. Liesel elaludt, nem szeretném felébreszteni a motozásommal. Halkan becsukom az ajtót, és megnyitom a csapot a mosdó felett. Épp lehajolok, hogy vizet fröcsköljek az arcomba, amikor meglátom a mosdó mellett heverő katonai zubbonyomat. És ahogy meglátom, a szagot is azonnal megérzem…

* * *

Hallom, ahogy a tüdeje erőlködik minden korty levegőért. Az a nyomorult lövedék teljesen szétroncsolta a bal oldalát. Nem ölni jöttünk. Nem ez volt az utasítás. Nem értem mi csúszhatott ennyire félre. Közelebb kúszok hozzá. Ahogy lezuhant mellém a sziklaperem alá, a szele magával sodort engem is, és miközben legurultam a hegyoldalon, kificamodott a jobb térdem, képtelen vagyok ráállni. Kell néhány óra, míg a testem helyreteszi a sérült sejteket. Sosem voltam ilyen közel még egy sárkányhoz sem. Látom a pikkelyei közötti árnyalatkülönbségeket. Gyönyörű. És mi elpusztítottuk. Tudom, hogy nem menthetem meg, mégis közelebb araszolok hozzá, hátha a közelségem számít valamit. Nem tudom, hogy a sárkányok halálukkor elvonulnak-e, mint az elefántok, vagy a szeretteik körében szenderednek örök álomra. Megemeli a fejét, ahogy karnyújtásnyi közelségbe kerülök. A résnyire húzott pupillák mély bölcsességről árulkodnak. És halálról. Olyan közel vagyok hozzá, hogy ha akarna, véget vethetne rövid életemnek. Még így, a haláltusája közepette is.

‒ Sajnálom – motyogom az anyanyelvemen, mintha érthetné.

Megcsúszik a kezem egy véres szikladarabon, és a mellkasának ütközöm. Meg se rezzen, csak a szemével követ. Ahogy feljebb akarom nyomni magam a kezemmel, fájdalom hasít belém. Ahogy odakapom a tekintetem, látom, hogy a szikla felhasította a kabátom és az alkarom. A vérem a sárkány vérével keveredik. Furcsa melegség járja át a testem, a bennem élő hüllő mocorogni kezd. Érzem, hogy kezdek alakot váltani, de a ruhám akadályoz benne. Leveszem a katonai zubbonyom, a dögcédulám hűvösen simul a mellkasomra. A sárkány minden erejét összeszedve megmozdul. A fejével a mellkasa felé taszít. Most már csupa vér az egész felső testem, úgy nézek ki, mint aki kátrányban fetrengett. A vére forró, mégsem éget. A hüllőm megnyugszik odabent, már nem akar kitörni. Mintha hazatért volna. Sosem volt még ilyen nyugodt. Ekkor, mintha a sárkány mellkasából egy ismeretlen rezgés áramlana felém, lassan áthatva a testem minden idegszálát. Mint egy ősi ének, amit én mégis értek…

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de arra eszmélek, hogy kinyitom a szemem. Talán elájultam? Az órám szerint harminchét percig "szunyókáltam". Nem értem. A sárkány mellkasa már nem rezonál. Sőt, természetellenesen csendes. Azonnal a feje felé pillantok. A pupillák tágan merednek a semmibe. Gamma-Red 1 meghalt. Gor'Vethara, a tűzsárkányok ősanyja nincs többé. De honnan a fenéből tudom a nevét?