Kara Mason: Caorth - Az éhség neve (részlet)

Prológus

"Az éhség előbb tanít meg félni, mint a fájdalom."

Valami hirtelen gúzsba rántja a testem, de nem foglalkozom vele. A nőnek, aki eddig halkan nyöszörgött alattam, ívbe feszül a háta és érzem, ahogy a hüvelye rászorít a makkomra, majd elönt a nedve. Várom, hogy a kielégülésének finom rezgései átfolyjanak belém, jóllakatva engem is. De a jól ismert érzés félúton megakad, mintha csomó lenne a zsinóron, és akadályt képezne. Értetlenül bámulom az alattam fekvő nőt, aki elégedetten pillant rám félig leeresztett szemhéja alól. Tudom, hogy orgazmusa volt, éreztem. Akkor miért nem táplál engem is? Lökök még rajta néhányat, de nem történik semmi. Bosszúsan kihúzom magam belőle és felállok. Utánam kap, de félresöpröm a kezét. Sértettség suhan át az arcán. Hidegen hagy. Semmit sem értek. Éhes vagyok. Sosem történt még ilyesmi, amióta csak létezem. Kapkodva felöltözöm, majd elhagyom a fülledt pajtát. A hűvös éjszakai levegő azonnal a felhevült bőrömre tapad. A nő valamit utánam kiabál, de meg sem hallom. Keresnem kell egy másik asszonyt!

Feszülten járom a várost, de ebben az éjjeli órában ritkán tartózkodik fehérnép az utcákon. A sikátorokban megül a savanyú húgyszag, amit a kövek még nappal szívtak magukba. Az örömlányok negyedébe tartok, ott biztosan találok valakit, aki jóllakat. Ahogy sietve befordulok egy sarkon, meg is látom egyiküket, amint épp egy részeg katonának kelleti magát. Annyira ingerült vagyok a korábbi fiaskó miatt, hogy durván megragadom a karját, és arrébb vonszolom. Vonakodva követ, ideges pillantásokat vet rám. Nem foglalkozom vele. Ezek a nők akkor is hálnának velem, ha nem akarnék fizetni. De mindig megadom nekik a jussukat, számomra a pénz semmit nem jelent. Az egyik házból gyér fény vetül ránk, és ahogy a kurva felé fordulok, ijedten kirántja a karját a kezemből. Ingerülten fújom ki a levegőt, és lépek felé egyet.

‒ Az ilyen alakoktól többet kérek – jegyzi meg arcán zsigeri undorral.

Egy pillanatra összezavarodok. Még sosem láttam ezt az arckifejezést egyetlen nőn sem, amikor rám néztek.

‒ Megkapod a jussodat – vetem oda türelmetlenül.

‒ Előre kérem.

Hangja határozottan cseng, én pedig egyre frusztráltabb vagyok.

‒ Nesze – vágok a tenyerébe három aranyat.

Elkerekedett szemekkel bámulja a pénzt a kezében.

‒ Ez a tízszerese a tarifádnak, nem?

Hevesen bólogat, majd elrejti a szoknyája redői közé az érméket. Nem finomodok tovább, durván nekilököm a ház falának, megfordítom, hogy háttal legyen, kapkodva felgyűröm a ruháját, és miután magamat is kiszabadítom, beléhatolok. Felszisszen. Keményen megdolgozom, mire kínkeservesen kicsiholok belőle egy orgazmust. Ez is új, általában könnyű dolgom van. Várom a jól ismert kielégülést, de ugyanúgy járok, mint korábban. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mi történik? Mi a baj ezekkel a nőkkel? Csalódottan hagyom ott a szajhát, aki kapkodva húzza vissza a ruháját, mintha el akarná felejteni, ami az imént történt. Éhségem egyre csak nő.

* * *

Hetek óta járom a városokat, sikertelenül. Egyre ingerültebb vagyok. A nők valamiért félnek tőlem, a prostituáltak közül is csak néhány hajlandó velem hálni. De nem tompítják az éhségem. Az egyikük azt kiabálta utánam, miután durván meghágtam, hogy egy undorító torzszülött vagyok. Semmit sem értek.

Tegnap éjszaka már odáig alacsonyodtam kétségbeesésemben, hogy a lovászfiút gyűrtem magam alá. Ez adott némi enyhülést, de még mindig nem azt, amire szükségem van. Kezdem azt hinni, hogy nem az asszonyokkal van baj, hanem velem. Talán rontást küldtek rám? Ki kell derítenem.

AINE

"A test hamarabb megérzi a közeledő vihart, mint az elme."

A nő éppen a beteg apját mosdatta, amikor megérezte. Mintha kifeszítettek volna egy zsinórt, ami a méhéhez kapcsolódott. Egy pillanatra megszédült az érzés intenzitásától.

‒ Aine? – nézett a szemébe az apja kutatón.

‒ Nincs semmi baj – mosolyodott el, hogy megnyugtassa a férfit. – Csak még nem volt időm reggelizni.

‒ Jól van, lányom. Ha itt végeztél, menj, harapj valamit. Keményen dolgozol, nem szabad így elhanyagolnod magad.

‒ Igenis, apám. A tyúkok jól tojtak, csinálok egy kis vajon sütött tojást. Maradt még szalonna is, illetve meghagytam neked a barna kenyér sarkát. Hosszú volt a tél, de jól tartottuk a baromfit, máris egy tucatnyi tojás várt hajnalban.

‒ Ugye hagytál ott belőle?

‒ Persze – mosolygott apjára Aine lágyan. – Kellenek a kiscsibék is, hogy legyen mit levágni nyáron.

‒ Jól van, lányom, ügyes vagy. Anyád jól kitanított – simogatta meg Aine kezét a férfi.

Miután segített apjának felöltözni, Aine a konyhába ment, feltett egy lábasban vizet melegedni a tűz fölé, amit még hajnalban élesztett fel, mielőtt a parázs kialudt volna. Ezután három tojást ütött a vas serpenyőbe, és mellé dobta a felkockázott szalonnát. A füstös szagot rövidesen felülírta a sercegő zsír illata. Aine lehunyt szemmel mélyet szippantott a levegőből. Amikor ismét felnézett, meglátta a macskát az ablakpárkányon.

‒ Szia, Ash! – köszöntötte az állatot, miközben kinyitotta az ablakot.

Hűvös tavaszi szél szökött be a résen, nedves föld és a tenger sós szaga kísérte. Ash érdeklődve figyelte a nőt, majd komótosan felállt, és lassan besétált a házba. Mikor Aine becsukta utána az ablakot, a kezéhez dörgölőzött, és hangosan dorombolni kezdett.

‒ Csak nem éhes vagy? – cirógatta meg szeretettel a fekete szőröst a lány. – Hagytam neked egy kis halat tegnapról. Gyere, ott van a tűzhely mellett.

Ezzel felkapta a macskát, és letette a földre a maradékhoz. Az állat beleszagolt, de nem evett bele. Leült a tányér mellé, és mosakodni kezdett.

‒ Ejnye, Ash – korholta Aine rosszallóan. – Mit fogtál az éjjel, hogy nem vagy éhes?

A tűz halk pattogása és a készülő reggeli illata egészen elandalította. Kihúzta az egyik széket az asztal alól, majd leemelt két tányért a polcról, és a tűzhely szélére helyezte őket. Ekkor ismét megérezte a rántást, amitől bennrekedt a tüdejében a levegő. Ash is felpattant, és felpúpozta a hátát, majd nagyra tátott szájjal fújt egyet Aine felé. A nő értetlenül kapaszkodott meg az asztal sarkában. Mi lehet ez? A havi baja nem lehet, addig még legalább tucatnyi nap hátra van. Gondterhelten tapogatta a hasát, de nem érezte, hogy feszes lenne. Odalépett a gyógynövényes kosárhoz, és keresgélni kezdett benne. A szárított füvekből áradó kesernyés illat azonnal megcsapta, felülírva a házban terjengő szalonna és sült tojás szagát.

CHAORT

"Még a halál sem veheti el az éhséget."

Megint kivetett magából a föld. Nedves föld tapad a nyelvemre, a fogaim kavicsot morzsolnak. Most vajon mennyi ideig aludtam? És mit veszítettem? Már arra sem emlékszem, hogyan haltam meg. Vagy hogy épp hol vagyok, melyik földrészen.

Gyűlölöm a halált. Mindig elvesz valamit. De sosem az éhséget. Az minden elmúlással csak erősebb lesz.

Kemény még a föld, nehezen kapartam magam a felszínre. Véresek az ujjbegyeim, a körmeim beszakadtak, az egész testem mocskos és büdös. Rothadás szaga árad belőlem. A hajam csimbókokban tapad a fejbőrömre. Sajognak a csontjaim, az izmaim pattanásig feszülnek a megerőltetéstől.

Sürgősen ruhát kell szereznem. És meg kell találnom a holmimat. Szükségem van a tárgyaimra, amelyek segítenek emlékezni. De vajon hová rejtettem a ládámat?

Fáradt vagyok. És éhes. Egy fának támaszkodva talpra húzom magam, de azonnal összegörnyedek. Valami durván megcsavarja a gyomromat, és ránt egyet rajtam. Egy újabb nő abból a vérvonalból! Meg kell találnom! De előbb szükségem van némi ruhaneműre, mielőtt még összevernek paráznaságért.

Emberi jelenlét után kutatva nézek körbe. Ahogy meglátom a tengert, az illatát is megérzem. Sós és enyhén halas szagot fúj felém a szél. A nyelvem hegyén érzem a tengeri levegő ízét. Ezt a helyet akkor is felismerném, ha évszázadokig szunnyadnék. Ez az otthonom. Itt születtem. Skóciában vagyok.

És ő is itt él. A közelben. Meg kell találnom.