Kara Mason: Kaskírok népe (részlet)

Prológus

A nő nehézkesen vonszolta magát egyre mélyebbre a barlangban. Üldözője már a sarkában loholt, sürgősen meg kellett találnia a kaput. A fájások is egyre sűrűbben jelentkeztek, a baba már nagyon vágyott a külvilágba. Az asszonynak meg kellett állnia egy pillanatra, hogy megkapaszkodjon a sziklafalban, és erőt gyűjtsön.

‒ Kicsit bírd még ki, drága Catorim – motyogta maga elé, miközben szeretetteljesen végigsimított domborodó pocakján.

Nagy levegőt vett, majd ellökte magát a faltól, és továbbindult. Néhány méterrel később végre megpillantotta a jelet, amit azóta keresett, mióta belépett a vájatba. A szimbólum finoman pulzálva hívogatta magához.

A nő előhúzott egy rövid tőrt a szoknyája redőibe rejtett zsebből, megvágta a tenyerét, majd a jelhez nyomta, és halkan kántálni kezdett.

"Nyílj meg kapu, szeress engem,

csak békét hozok, mást nem engedek be.

Segíts nekem, menekülök,

ne kövessen senki, mert mind bűnösök."

A falra kent vért mintha magába itta volna a kő, nyoma sem maradt. A jel tótágast állt, majd áttetszővé vált. Kisvártatva egy kristálytiszta, határozott kontúrok nélküli átjáró jelent meg a nő előtt, aki elvette a kezét a falról, és a rigmus ismételgetését is abbahagyta. Épp előre lépett, amikor valaki hátulról megragadta a karját, és visszarántotta.

‒ Nem mész te sehova, Shanice! – sziszegte dühösen a férfi a fülébe. – Bőrváltó vagy te is, köztünk a helyed.

‒ A Szellemek nekem más utat mutattak. Engedj el! – követelte a nő, miközben megpróbálta lerázni magáról a másik kezét.

‒ Nem érdekel, mit láttál! Mellettem a helyed! És a gyerek is az enyém – tette hozzá alattomos mosollyal a szája szegletében.

‒ Sosem kapod meg! – kiáltotta Shanice, majd a kezében rejtegetett tőrt a férfi alkarjába vágta, és ahogy lazult az őt fogva tartó kéz szorítása, gyorsan az átjáróba lépett.

Az ember utánakapott, de már csak a semmit markolta. A bejárat számára láthatatlan volt, és azzal, hogy a nő átlépett rajta, ő is azzá vált.

‒ Neeeem! – üvöltötte tehetetlen dühében, és a csupasz falat kezdte ütlegelni.

Eközben Shanice már a túloldalon zuhant térdre egy újabb fájdalomhullámtól elgyötörten.

‒ Jól van, drága kincsem, mindjárt jöhetsz – nyögte fogcsikorgatva, és nagyokat fújt, ahogy a többi szülő asszonytól látta a törzsében.

Amikor enyhült a görcs, nagy nehezen feltápászkodott, és körülnézett. A táj ismeretlenül terült el előtte, de jó jelnek vette, hogy hegyvidékes területre hozta az átjáró, és széles törzsű, öreg fák vették körbe. A mélységes csend azonban aggodalommal töltötte el. Sehol egy madárcsicsergés, még a levelek sem rezdültek. A nő megcsóválta a fejét, majd útnak indult a sűrűbe, hogy egy fa tövében kényelembe helyezze magát, és megszülje a gyermekét.

Másfél óra vajúdás után a kezében tartotta a maszatos apróságot. A köldökzsinórt még nem vágta el, mert nem akarta tudni, hogy milyen hatással lesz a gyermekre. Gyönyörködve nézte a baba ártatlan arcocskáját, és úgy itta magába a látványt, mintha soha többé nem láthatná. Ám nem sokáig húzhatta az időt, így néhány pillanattal később nehéz szívvel megtörölgette a véres tőrt, amelyet alig két órája még egy férfi karjába mártott, és elvágta az egyetlen dolgot, ami őt és a gyermekét összekötötte. Aggódva hajolt újszülöttje fölé, még pislogni sem mert.

‒ Oh, nem – suttogta végül megtörten, amikor észrevette a változást.

A gyermek testét pihés szőr borította be, az orra megnyúlt, a szemek eltávolodtak egymástól. Pár perc elteltével egy aprócska farkaskölyök nézett vissza rá.

‒ Hát, ha a Szellemek így akarták, így lesz – sóhajtott Shanice csalódottan, majd levette a válláról a kendőt, és belebugyolálta az újszülöttet.

Miután megtörölgette magát odalent, nehézkesen felállt, hogy vizet keressen, amikor furcsa zajt hallott. A kölyök is idegesen mozgatta a füleit, és halkan felnyüszített.

‒ Jól van Catori, semmi baj – csitítgatta az asszony, miközben feszülten figyelt.

A hang megismétlődött, ám közelebbről. A nő rosszat sejtve magához szorította a lányát, és újabb versikét mormolt maga elé.

"Szellemek kapuja, mutasd magad!

Szükségem van rád, hadd haladjak át rajtad!"

Ahogy befejezte, mintha valami finoman megrántott volna egy madzagot, amelynek a vége a szívéhez kapcsolódott. A hanggal ellentétes irányba húzta az asszonyt, aki ezt cseppet sem bánta, és azonnal útnak indult. Catori idegesen fészkelődött a bal karjában, a jobbjában a tőrt tartotta minden eshetőségre felkészülten. Ismét felcsendült az ismeretlen hang, és Shanice aggódva konstatálta, hogy egyre közelebbről hallja. Egy percig sem kételkedett abban, hogy a zaj forrása nem békés szándékkal közeledik feléjük.

Kisvártatva egy széles fa törzsén meglátta a finom fénnyel pulzáló szimbólumot. Megszaporázta a lépteit, ismét megvágta a tenyerét, és a fának nyomta, majd elmondta ugyanazt a rigmust, amelyet a barlangban is. A kapu kinyílt, ám éppen csak átlépett rajta, amikor valami csípős fájdalom mart a jobb oldalába, majdnem a tőrt is kiejtette a kezéből. Amikor átért a másik világba, az oldalához kapott, és forró, meleg vér tette síkossá a tenyerét. Rohamosan gyengülni kezdett a vérveszteségtől, ám előbb találnia kellett egy élőlényt, akire rábízhatta a gyermekét. Aggódva nézett körbe, és ahogy meglátta a havat, a csípős hideget is megérezte.

‒ Szellemek, segítsetek meg! – fohászkodott halkan, majd lenézett a karjában békésen szuszogó kölyökre.

Ekkor halkan roppant a hó, így odakapta a tekintetét. Egy medvebőrbe burkolózott, magas férfi lépett ki a fenyők sűrűjéből. Arcán döbbenet tükröződött.

‒ Shanice vagyok, bőrváltó – szólalt meg a nő félénken, bízva abban, hogy a férfi megérti a nyelvét.

A másik büszkén megemelte a fejét, mielőtt válaszolt volna.

‒ Az én nevem Mato-han. Honnan jöttél?

‒ Eredetileg a Graenaplanról indultam, de mielőtt ebbe a dimenzióba léptem volna, áthaladtam egy másik, ismeretlen bolygón is.

A férfi egy bólintással nyugtázta a nő kijelentését.

‒ Megsérültél – mutatott a tomahawkjával Shanice vérző oldalára.

‒ Igen, az a világ furcsa volt, és mielőtt átléptem volna a kapun, valami eltalált.

‒ Megnézhetem?

‒ Persze – felelte Shanice, ám szorosabban markolta a tőrét, minden eshetőségre felkészülve.

Mato-han közelebb lépett hozzá, és a sebhez hajolt, így Shanice meglátta a lapocka aljáig érő, tömött varkocsát, ami arra utalt, hogy a férfi már sok holdtölte óta olyan harcos, akit még nem győztek le.

‒ Láttam már ilyet, a Maskinok földjéről léptél át ide – szólalt meg mélyen zengő hangján, és felegyenesedve két fejjel a nő fölé magasodott.

‒ Hallottam már róla, veszélyes hely.

‒ Így van, csoda, hogy életben maradtatok – pillantott a férfi a kendőbe bugyolált kölyökre. – Látom, még nálatok is él az átok – nézett a nő szemébe kutatón.

‒ Sajnos igen. A Szellemek útmutatását követve hagytam el a népem, azt hittem Catori lesz az, aki megtöri majd. Tévedtem.

‒ Nem te vagy az első, aki ilyen ábrándokat kerget – morogta a férfi. – Gyere, elviszlek a törzsemhez, hátha a gyógyítók meg tudják menteni az életed. A gyereket add csak ide, vigyázok rá. A kendőt inkább tekerd magad köré, nagyobb szükséged van rá. A medvebőr kettőnknek is elég meleget ad – nézett le a kezében tartott kölyökre meleg tekintettel.

‒ Köszönöm – felelte Shanice hálásan, miközben fázósan a vállára kanyarította a rongyot, amely még megőrizte Catori melegét.

A farkaskölyök elégedetten bújt Mato-han karjába, és rövid időn belül mély álomba merült.