Kate Moon: Egy halandó vére (részlet)

Egy székben ülve, hátra bilincselt kézzel tértem magamhoz, a fejemen még mindig ott volt a zsák. Jó ideig lehettem kiütve, mert a sérülésem, amit még a Jack-féle akció során szereztem, már begyógyult. Sebaj, majd kapok mindjárt újabbakat! Gyanítottam, hogy nem sok élvezetben lesz részem az elkövetkezendő órákban. Bár a fejem kitisztult, éreztem, hogy a kábítószer, amivel kiütöttek, még mindig az ereimben kering. Jobbnak láttam nem ficánkolni. Bár minden percét utáltam a katonai kiképzésemnek, egy valamiért hálás lehettem érte: türelmet tanultam. Ha most nyugton maradok, talán kiderül, hogy hol vagyok és miért raboltak el.

‒ Vedd le róla! – parancsolta egy nő határozott hangon.

Sajnálatos módon nem a bilincsről beszélt, mert valaki a vastag anyagot rántotta le a fejemről egy durva mozdulattal. A túl erős fény a sötétség után bántotta a szemem. Hunyorogva próbáltam helyrehozni a látásomat, majd kíváncsian körbenéztem. Egy kínzókamrában ücsörögtem. Csodás! A falakról különféle szerszámok lógtak, egyik sem ígért túl sok jót, az asztalokon csupa kínzásra alkalmas szúró- és vágóeszköz hevert. Az egyik pultot egészen közel húzták hozzám, apró fémtüskék csillogtak rajta. Néhány tövis egy zöld trutyival telített üveg alján várt a sorára. A lötyi borzalmasan büdös szaga csípte a szemem.

Pechemre a fogvatartóim a hátam mögött mozogtak, majdhogynem hangtalanul. Vadászok nem lehettek, még nem hallottam olyanról, hogy párban dolgoznának. Embernek túl erősek, alakváltóhoz túl hidegek. Mi bajuk lehet velem a vámpíroknak? Igaz, pár hete megöltem kettőt, de akadályozták a munkámat. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy az életemre törtek. Tudomásom szerint nincs törvény arra vonatkozólag, hogy vámpír vámpírt nem ölhet.

‒ Vedd le a ruháit – szólalt meg a nő ismét.

‒ Na, azt azért nem! – mordultam fel.

Kijelentésemet egy vállamat ért ütéssel jutalmazták, kis híján feljajdultam a fájdalomtól. Fogcsikorgatva szorítottam össze a szám és magamban bosszút fogadtam.

Az egyik jómadár végre a látómezőmbe lépett. Egy színesbőrű férfi gőgös arckifejezéssel az arcán. Nem valami jóképű. Nem cicózott, szétszakította elől a pólómat, és letépte rólam, csak a melltartót hagyta rajtam. Ezután megfogta a karomat és talpra rántott. Eszembe villant, hogy talán tökön térdelhetném, de inkább elvetettem az ötletet. Nem akartam nagyobb bajt hozni a fejemre. Kik ezek a balfaszok? És mi a tököm bajuk van velem?

‒ Mielőtt intimebb kapcsolatba kerülnénk, talán beszélgethetnénk kicsit – próbáltam valamilyen kommunikációt kezdeményezni. ‒ Tudom, maradi szokás, de hát én már csak ilyen…

‒ Nem foglak megdugni – szakított félbe durván.

‒ Hála az égnek! – emeltem égnek a tekintetem. – Szinte már konzerválódtam, olyan régóta őrizgetem magam a leendő férjemnek – szájaltam tovább, de nem hatottam meg. ‒ Mindig ilyen barátságos vagy? ‒ firtattam mosolyogva, miközben a nadrágot ráncigálta rólam. Már egészen a bokámig letolta.

‒ Kussolj! ‒ mordult rám továbbra is morózusan.

‒ Ezt igennek veszem.

Válasz helyett visszalökött a székbe, lehúzta a cipőimet, végül a nadrágot is.

‒ A zokni marad? ‒ érdeklődtem kedvesen, mire pofon ütött. Éreztem, ahogy elered az orrom vére. ‒ Nem értem, miért vagy zabos, csak segíteni akartam ‒ motyogtam sértetten. ‒ Amúgy ne vedd személyeskedésnek ‒ halkítottam le a hangom ‒, de úgy ütsz, mint egy lány.

Egy kacsintással tettem fel az i-re a pontot. Vártam az újabb erőszakos megnyilvánulást, de nem történt semmi.

‒ A barátnőd nem csatlakozik? ‒ kérdezősködtem tovább. ‒ Ő nem szeretne levenni rólam valamit?

Csend.

‒ A zokni még mindig rajtam van ‒ nyafogtam, és felemeltem a lábam, hogy lássa. ‒ Ha rajtam marad, túlságosan komfortosan fogom érezni magam, és gondolom, ezt nagyon nem szeretnétek.

‒ Nem tudod befogni? ‒ nézett rám sötéten.

‒ Én be tudom, de arra vagyok kíváncsi, hogy neked sikerül-e ‒ szemtelenkedtem tovább vigyorogva.

Továbbra is komor arcot vágva felvett egy kesztyűt, majd egy fogó segítségével kivett a folyadékból egy tüskét. A tenyerére pottyantotta, néhány pillanatig nézegette, majd hirtelen mozdulattal a bal combomba vágta. Piszkosul fájt, de mosolyt erőltettem az arcomra.

‒ Már ne is haragudj, de kínzásból elégtelent érdemelsz – szűrtem a fogaim között a kínomat palástolva.

‒ Christian! ‒ csattant a nő hangja a hátam mögül.

‒ Állandóan beszél ‒ panaszkodott a férfi.

‒ Nemsokára nem fog ‒ felelte a nő negédesen.

‒ Én Kate vagyok. Azt már tudom, hogy a hímnemű egyed Christian. És te? ‒ kérdeztem, és próbáltam hátrafordulni.

Nem volt rá szükség, mert a nő hirtelen elém lépett.

‒ Nem lesz időd megjegyezni ‒ sziszegte az arcomba egy gonosz mosoly kíséretében.

Jégszőke haj keretezte szív alakú, szép arcát. Kár, hogy a gőg és a rosszindulat elcsúfította. Világoskék szemével hidegen tekintett a lábamon lévő sebre. Kifejezetten gyönyörű nő lehetne, ha barátságosabb arcot vágna.

‒ Esetleg felvilágosítanátok, hogy minek köszönhetem ezt a szívélyes vendéglátást?

‒ Nem kell tudnod ‒ jött a kurta felelet.

‒ Dehogyis nem! ‒ méltatlankodtam. – Különben hogyan fogom viszonozni a kedvességetek?

‒ Nem fogsz olyan sokáig élni ‒ nevetett fel Christian sötéten.

‒ Már most sem élek ‒ mutattam rá egy fontos tényre.

Nem kaptam választ. Kezdtem elunni magam a kommunikáció teljes hiánya miatt.

‒ Olyanok vagytok egymás mellett, mint a kávé és a tej – szórakoztattam magam, miközben őket nézegettem. Nem láthattam mit művelnek, mert háttal álltak nekem. – Ó, nem is! Mint az Oreo keksz!

Le se szartak. Úgy döntöttem, most már megnézem, mégis mit döftek a lábamba. A fémből készült tüske egy aprócska karóhoz hasonlított. A folyadék pedig valamilyen sav lehetett, mert teljesen szétroncsolta a bőrt és a húst, ahol hozzám ért. Ez remek buli lesz!

‒ Te most tényleg rajta hagytad a zoknit? ‒ pillantott a nő a lábamra.

‒ Ugye? Mondtam én ‒ kontráztam méltatlankodva, miközben érdeklődve figyeltem, ahogy ő is kesztyűt húz szépen manikűrözött kezére.

Christian csúnya pillantást lövellt felém, mire bájos mosolyt varázsoltam az arcomra.

‒ Vedd le róla te! ‒ fújt a másikra dühösen.

‒ Nyugi, nem büdös ‒ vigyorogtam rá ártatlanul, mire rám vicsorgott, én pedig megvontam az épen maradt vállam. A másik még mindig sajgott az ütéstől.

‒ Most tényleg nem veszed le róla? ‒ kérdezte a nő bosszúsan.

‒ Nem ‒ felelte a másik kurtán, mire a társa forgatni kezdte a szemét.

Tiszta óvoda.

‒ Levegyem? ‒ ajánlottam fel szélesen mosolyogva.

‒ Nagyon viccesnek hiszed magad, ugye? ‒ kérdezte Christian gunyoros hangon.

‒ Aha ‒ bólintottam vidáman.

Végül a nő vette le rólam a vita tárgyát. Büntiből azonnal belevert egy-egy savba mártott pöcköt mindkét lábfejembe. A cucc csontot ért. Kín torzította el az arcomat, de nem adtam meg nekik azt az örömet, hogy felüvöltsek. Ez láthatóan felbosszantotta, mert a következőt az egyik jobboldali bordámba kaptam. Mivel nemrég ettem, és friss vér keringett az ereimben, a gyógyulás hamar beindult. A combomban lévő tüskét a sav ellenére is friss hús fonta körbe. Nem lesz ez így jó!

Nem volt lehetőségem további fecsegéssel húzni az időt, mert a kezem és a lábam is a székhez rögzítették egy-egy lánccal, és onnantól kezdve folyamatosan döfködték belém a karókat. Minden erőmmel azon dolgoztam, hogy ne sikítsak kínomban. Néha szünetet tartottak, közben vigyorogva szemlélték mesterművüket. Beszéltek is hozzám, de nagyjából az ötvenedik tüske után már csak arra koncentráltam, hogy a belső békémbe kapaszkodjak. Az arcomba és az államba is döftek néhányat. Addigra már teljesen érzéketlenné váltam a fájdalomra.

Órákkal – vagy talán napokkal ‒ később egy harmadik vámpír lépett a szobába, de addigra már annyira eltompultam, hogy fel sem néztem. Csupán annyit fogtam fel az egészből, hogy miután elment, a két kínzómester talpra állított, ismét zsákot húztak a fejemre és elráncigáltak valahová. Mivel alig tudtam járni, így néhány méter is baromi nagy távolságnak tűnt. Nem tudtam hova megyünk, csak hogy rohadt sokáig tartott. Mindenhol feszült a bőröm, éreztem, hogy a mozgás miatt néhol meg is repedt. A csontok a lábfejemben pokoli kínnal égtek. Végül megálltunk egy hűvös helyiségben és vártunk. Olyan sokáig ácsorogtunk ott, hogy azt hittem, ez is a kínzás része.

‒ Simone – szólalt meg a jobb oldalamon Christian egy idő után.

‒ Mi van? – mordult rá a nő.

Tehát így hívják. Az információt elraktároztam a nehezebb napokra.

‒ Nem hiszem, hogy ennek jó vége lesz – suttogta a férfi feszültséggel teli hangon.

‒ Már mindegy. De legalább megtettük, amit kellett.

Egy ideig ismét csendben álltak mellettem. Aztán történt valami, a levegő mozgásából észleltem a változást. Már más is volt a teremben rajtunk kívül.

‒ Ki csinált belőle tűpárnát? ‒ csattant az ismeretlen hangja vészjóslóan.

‒ Közös munka volt ‒ felelte Simone alázatos, ámde büszke hangon.

‒ És ki volt az ötletgazda? ‒ érdeklődött ismét a másik. Hangja továbbra is úgy ütött, mint kalapács az üllőt. Fájt tőle a fülem.

‒ Én ‒ felelte Simone immár óvatosan.

‒ Értem ‒ felelte az idegen.

Éreztem, ahogy süt belőle a visszafojtott harag, feszültsége a bőrömet csipkedte. Simone valószínűleg nem erre számított, mert a kezét a bilincsemre szorította. A fém fájdalmasan mart a csuklómba, és ettől halkan felmordultam.

‒ Úgy hallom, nem sikerült megtörni ‒ szólalt meg ismét az ismeretlen, és hangjában ezúttal csipetnyi derű csengett, mely finoman végigsimított a bőrömön. Varázsló talán?

‒ Nagyon makacs ‒ válaszolt Christian dölyfösen.

Simone továbbra is csendben szorongatta a bilincsemet, éreztem a félelme csípős szagát. Úgy tűnt, az idegent nem sikerült megnyernie magának. Ez a tény apró reménnyel töltött el, óvatosan mocorogni kezdtem. A mozdulatra Simone is felfigyelt, és hátulról a combomba térdelt. Halk fájdalomkiáltás tört fel belőlem és térdre rogytam. Éreztem, ahogy a térdkalácsom keményen koppant a kövön. Egyhamar nem állok fel innen. Ennél már úgysincs lejjebb. A büszkeségemet valamikor a harmincötödik tüske után adtam fel, már csak a makacsságomba kapaszkodhattam.

‒ Elég!

Ostorként csattant a hang. Éreztem, ahogy Simone megfeszül mellettem. Elégedett sóhaj hagyta el a számat.

‒ Örülök, hogy a történtek ellenére jól érzed magad ‒ simított végig rajtam az a bizonyos hang. Bársonyos puhasága elringatott.

Nem feleltem.

‒ A nyelvét is kivágtátok? ‒ förmedt a többiekre durván.

‒ Nem ‒ hangzott a durcás felelet, én pedig magamba fojtottam a kuncogásom.

Simone hirtelen elengedett, ettől majdnem orra buktam. Észre sem vettem, hogy eddig nekifeszültem a csuklómat tartó erőnek. Egy selymesen puha és csontig hatolóan hideg kéz érintette meg a vállam. Vasakarattal nyomtam el magamban a késztetést, hogy elhúzódjak tőle. Az idegen érintett meg. Végigsimított a karomon, amitől libabőrbe borult az egész testem. Érintése finom, de híján volt minden kedvességnek. A könyökhajlatomnál elidőzött, mintha azon gondolkodna, felsegítsen-e, végül mégis elengedett.

‒ Vegyétek le róla a zsákot és a bilincset, majd lássátok el a sebeit ‒ adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrően. Simone mégis ellenkezett:

‒ Én nem…

Hangos csattanás hallgattatta el.

‒ Nem kérdeztelek ‒ sziszegte az idegen, és hallottam, ahogy valami súlyos cseppen mellém a földre. Vér fémes szaga kúszott az orromba, szemfogaim éhesen megnyúltak. A morgás a gyomrom mélyéből tört fel, nem tudtam visszatartani.

‒ A fémeket még azelőtt távolítsátok el a testéből, mielőtt enni adtok neki. Nem tűrök több kínzást, megértettétek?

‒ Igen ‒ felelte Christian csendesen, Simone levegőt sem vett.

‒ Archer, a te feladatod lesz felügyelni a műveletet!

‒ Rendben – válaszolt egy lágy bariton.

Valaki a karomnál fogva talpra segített, talán Archer. A fejemre húzott zsákkal babrált éppen, amikor az idegen ismét megszólalt, de hangja már messziről érkezett:

‒ És Simone… ‒ Itt szünetet tartott. Várt.

‒ Igen, uram?

Simone hangja olyan volt, mint akinek az orrát vattával tömték tele.

‒ Még nem végeztünk.

Olyan fenyegetés bújt meg ebben a néhány szóban, hogy nem lettem volna a szőke szépség helyében.

Archer óvatosan lehúzta fejemről a zsákot, én pedig hunyorogva néztem körbe. Az idegen már nem volt a teremben. Milyen kár.