Kate Moon: Egy kitaszított vére (részlet)

A lány nehéz léptekkel megindult a lépcsőn felfelé, majd a szobája előtt megtorpant. Félve nyúlt a kilincshez, mint aki attól tart, hogy megrázza az áram. Végül erőt vett magán, és benyitott.

Doki egy velőtrázó sikításra eszmélt, fél másodpercen belül már a kislány mögött állt, és óvón köré fonta az egyik karját, a másikban egy hosszúnyelű viperát tartott támadásra készen. Izzy Doki felé fordult, és görcsösen belekapaszkodott a derekába, miközben hevesen rázta a zokogás.

A szoba üresen állt, csupán a falon éktelenkedő vérrel írt szöveg utalt arra, hogy a szobában nem is olyan rég járt valaki. Valaki, aki pontosan tudta, hogy ki lakott a házban. Valaki, akinek tudomása volt arról, hogy a család egy tagja életben maradt. A falra festett írástól Doki ereiben is megfagyott a vér.

Elvettél valamit, ami nem a tiéd!!!

Vajon mire utaltak vele? A turmalinos nyakláncra, amit Doki féltve őrzött, és még Izzynek sem beszélt róla soha? Vagy a mágikus könyvről, amit azóta sem talált meg, de valószínűleg a lány tudhatta hol van elrejtve?

‒ Semmi baj, Izzy, nincs itt senki. Valaki csak szórakozott – próbálta megnyugtatni a gyereket.

‒ Valaki tudja – szipogta félelemtől reszkető hangon, és Dokira emelte könnyben úszó tekintetét.

‒ Ha így lenne, arról tudnék – simogatta meg a kislány fejét, miközben oda sem figyelve a másik kezével a combjához nyomta a viperát, és összecsukta, majd visszadugta az övére rögzített tokba. – Gyere, menjünk innen!

Kifelé menet nem bajlódott azzal, hogy visszarejtse a kulcsot a virágtartóba, egyszerűen csak zsebre vágta. Soha többé nem fognak már ide visszatérni. Mindketten tudták, hogy a fenyegetés nekik szólt, és nagyon is valós. Már csak azt kellett kiderítenie, hogy mit akar tőlük ez a rejtélyes alak, és mennyit tud.

Izzy annyira kimerült az idegességtől, és az éjjel tervezgetett bosszútól, hogy elaludt a kocsiban, míg Doki egy közeli arborétum felé tartott. Mégis, amikor egy óra múlva leparkoltak, magától ébredt fel.

‒ Hol vagyunk? – dörgölte meg álmosan a szemét, majd nagyot ásított.

‒ Elhoztalak egy szép helyre, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.

‒ De a Nap…

‒ Ez még a kora tavaszi, ráadásul be is van borulva. A tömött esőfelhők elég erősen megszűrik a fényét, nem olyan bántó. Egy sétát a fák között simán kibírok, ne aggódj miattam!

Doki meleg mosolya megnyugtatta Izzyt, így kicsatolta a biztonsági övet, és kiszállt az autóból.

‒ Esernyő viszont nincs nálam – ráncolta a homlokát a férfi enyhe bosszúsággal, miközben lecsapta a csomagtartó fedelét.

‒ Nem baj, van kapucni a dzsekimen. Amúgy sem vagyunk cukorból, mit nekünk egy kis eső? – vonta meg a vállát Izzy egy huncut mosollyal, ami egy pillanattal később nyomtalanul el is tűnt.

Komoran indult a főkapu felé, majd megállt, hogy megvárja Dokit, akinek még jegyet kellett vennie a pénztárnál.

‒ Miért kell fizetni azért, hogy a természetben sétálhassunk? – kérdezte néhány perccel később.

‒ Azért, hogy ezek a kertek szépek maradhassanak. A növényeket gondozni kell.

‒ Ha az emberek többet foglalkoznának a bolygóval, amin élnek, és kevesebbet önmagukkal és a jólétükkel, ez a világ szebb hely lenne.

‒ Ez így van. De az emberek gyarlók.

‒ Az emberek szörnyűek! – fakadt ki Izzy indulatosan. – Gyűlölöm őket!

‒ Mindenkit?

‒ Igen – felelte a lány dacosan.

‒ Alexa biztos szomorú lenne, ha ezt hallaná.

‒ Őt csak a fiúk érdeklik.

‒ És ez zavar téged?

‒ Kicsit – vallotta be a lány szemlesütve.

‒ Térjünk erre vissza, amikor már téged is csak a fiúk fognak érdekelni – nevette el magát Doki jóízűen.

Izzy lesújtó pillantást vetett rá, amitől a férfi jókedve csak tovább fokozódott.

‒ A fiúk hülyék.

‒ A lányok is – vonta meg a vállát a másik, mintha ez lenne a világ rendje. – Inkább arról mesélj, hogy mit gyakoroltál egész éjjel, ami miatt Alexa pánikba esve hívott fel reggel.

Izzy csak megrántotta a vállát, és elfordult a férfitől. A tavacskát kezdte merőn tanulmányozni, ami mellett megálltak. Doki hátat fordított a víznek, és a kezeit karba téve a korlátnak dőlt.

‒ Tudod, hogy a mágiát nem használhatod emberek ellen.

‒ Miért nem?

‒ Mert az kérdéseket vetne fel.

‒ Úgy csinálnám, hogy ne vegyék észre.

‒ És ha mégsem sikerül? Hogy magyarázod ki magad a helyzetből?

‒ Biztos kitalálnék valamit.

‒ Arra nem is gondolsz, hogy akkor az évek óta tartó rejtőzködésednek is annyi? Meg akarsz halni, Isabelle? – fordult a kislány felé a vámpír szomorúan.

Izzy elfordította a fejét, hogy a másik ne láthassa a szemébe gyűlő könnyeket, ám ő az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy ránézzen.

‒ Nagyon szeretlek, és nem akarom, hogy bajod essen. Miattad nem vállalok már katonai szolgálatot külföldön, pedig a bajtársaimnak szükségük lenne rám. Szeretném, ha az erőfeszítéseim nem mennének kárba.

‒ Nem kértelek, hogy vigyázz rám! – felelte a lány ingerülten.

‒ De a nagymamád igen.

Izzy felkapta a fejét, és döbbenten pislogott a férfira. Úgy nézett rá, mint aki most látja először a mellette állót.

‒ Te ismerted őt?

‒ Igen.

‒ Honnan? És ezt eddig miért nem mondtad?

‒ Mert nem akartalak még ezzel is terhelni, volt elég bajod bőven.

‒ Én végig azt hittem, hogy véletlenül találkoztunk! – kiabálta Izzy magából kikelve.

‒ Mert így is volt. Nem lett volna szabad ott lenned. Akkor nem is voltam biztos benne, hogy ki vagy, csak miután megláttam, hogy az árvaházba mész.

‒ Te követtél?

‒ Igen.

‒ Most már téged is utállak! – köpte felé a szavakat Izzy, majd nagy lendülettel megindult az ösvényen, be a fák közé.

Doki nagyot sóhajtva követte.

‒ Ne gyere utánam! – kiabált rá a lány, és futásnak eredt.

‒ Most úgy viselkedsz, mint egy gyerek – szólt utána a férfi a fejét csóválva.

‒ Mert gyerek vagyok – vágott vissza Izzy tovább futva.

Doki is kocogni kezdett, nem akarta szem elől téveszteni a kis védencét. Tíz perc megfeszített futás után a lány kifulladva roskadt egy padra. A férfi mosolyogva ült le mellé, neki meg sem kottyant ez a kis testmozgás.

‒ Most jobb?

‒ Menj… a… fenébe! – lihegte Izzy, és a jobb lábát átvetve a padon lovagló ülésbe helyezkedett, hogy háttal legyen a férfinak.

‒ Te mit csinálsz testnevelés órán, hogy egy kis futástól alig kapsz levegőt? – pimaszkodott a vámpír vigyorogva, mire Izzy mérgesen hátrafordult, és bemutatott neki egyet.

Doki felkacagott, majd megfogta a lány derekát, és az ölébe rántotta.

‒ Na, most mutogass! – ingerelte Izzyt, miközben vigyorogva az oldalához szorította a kezeit. – Még nappal is erősebb vagyok nálad.

‒ Mert egy felnőtt férfi vagy, én meg csak egy tizenhárom éves lány – vágta a képébe Izzy indulatosan, miközben a szeme villámokat szórt.

‒ Akkor használd a mágiád, kicsi boszi – incselkedett vele a vámpír huncut mosollyal, ám a tekintete komollyá vált.

Izzy abbahagyta a ficánkolást, és mérlegelve a helyzetet bólintott egyet.

‒ Szükségem lenne egy késre – mondta rekedtes hangon, és nagyot nyelt.

‒ Késre? – rökönyödött meg Doki. – Ugye nem vérmágiát akartál használni?

Izzy bűnbánóan lesütötte a szemét.

‒ Az istenekre, Izzy! Ez még a felnőtt boszorkányok számára is nehéz feladat, ráadásul jó része tiltott. Mi a fenét akartál művelni? És mégis honnan tudsz ilyen varázslatokról?

A lány makacsul hallgatott. Nála van a könyv! – kapcsolt a férfi azonnal. A felismeréstől nyomban elengedte a lányt, és azon kezdett agyalni, mégis mit kezdjen az információval. Ha szóba hozza, elveszítheti a lány bizalmát. Ezt nem engedhette meg. A könyv és a boszorkány is túl fontos volt, és egyik sem létezhetett a másik nélkül. Mindkettőt meg kellett óvnia.

‒ Izzy – szólalt meg óvatosan. – Arra kérlek, hogy vérmágiával ne kísérletezz még. Nagyon veszélyes. Várd meg, amíg felnősz. Szépen kérlek. Megteszed ezt nekem? – nézett a lány szemébe kutatón.

Tisztán látszott, hogy a gyermek vívódik magával.

‒ Kérlek! – esdekelt tovább Doki aggódva.

‒ Rendben – egyezett bele halkan a lány, és lemászott a vámpír öléből. – Szeretnék visszamenni.

‒ Jól van. Előtte elvihetlek ebédelni?

‒ Nem vagyok éhes.

‒ Na persze. Akkor mi morgott pár perce, mikor a futástól kimerülten a padra rogytál? – mosolyodott el a férfi halványan. – Talán egy medve lapul a bokorban? – nézett körbe mímelt riadtsággal az arcán.

‒ Annyira hülye vagy – motyogta a lány a szemét forgatva. – Lángost kérek. Sok tejföllel és sajttal – tette hozzá, és kihívóan nézett a másikra.

‒ Hm… Még nincs szezonja, de meg fogjuk oldani. Az anyám mindig azt mondogatta kölyökkoromban, hogy nem ismerünk lehetetlent, csak tehetetlent. Ismered ezt a mondást? – kérdezte, miközben átkarolta Izzy vállát, és visszaindultak az ösvényen a főkapu felé.