Milyen érzés írónak lenni?

Már régóta érlelődik bennem ez a karc, de úgy voltam vele, hogy mégis ki a fenét érdekel, hogy mit gondolok, érzek, hogyan élem meg az "írói mivoltomat". Akit érdekelhet, az tudja, mert ismer. De vadidegen embereket? Ki vagyok én? Tulajdonképpen egy zugíró, nem több :) Bár szeretném remélni, hogy abból is a tehetségesebb fajta…
Ám nemrég olvastam egy karcot a Molyon, és a szerző felvetése bennem is motoszkál már egy ideje, de volt bennem egy rossz érzés, hogy ez bizony nagyon félremehet, és olyan sz*rlavinát indíthatok, ami maga alá temet, pedig az érdeklődésem teljesen ártatlan, már-már pszichológiai irányú inkább. Aztán olvasgattam a kommenteket, és szívem szerint megszólaltam volna íróként, de hát… nem az írók lettek megszólítva :) Így született most meg ez a kis szösszenet… Azoknak, akik figyelnek, és akiket akár egy ici-picit is érdeklek :)

Azt már több helyen is említettem, hogy nagyjából húsz éve (már felnőttként) született meg bennem az inger, hogy írjak, nem sokkal később pedig a karakter is, akit már a nagyvilágnak is elkezdtem bemutatni. De hogy miért ültem rajta ilyen sokáig? Ennek számtalan oka van, de azt hiszem a legjobb indokom, hogy meg kellett érnem rá. Mert szerintem az írás bizonyos fokú érettséget, kiforrottságot igényel. Legalábbis ha valakinek nem ez az életcélja, az álma és nem erre készül kölyökkora óta. Nekem sosem volt célom az írás, publikálás. Hogy most azzá vált-e? Határozottan igen, mivel sok más álmomról le kellett mondanom, és így mások léptek a helyükbe.
Én pár éve tudatosan regisztráltam a Molyra. Nem olvasóként tettem, hanem leendő íróként. Jöttem terepet felmérni, ismerkedni, megágyazni annak, hogy majd ha a publikum elé lépek, akkor már némiképp ismert legyen ebben a körben a "nevem" és így ne a nulláról induljak. Hogy ez mennyire jött be? Hát… erről megoszlanak a vélemények :D

Sokan nem tudják (honnan is tudhatnák?), hogy én sosem kilincseltem egy kiadónál sem a kézirataimmal. Ajánlatot kaptam, megpróbáltam is élni vele, végül rájöttem, hogy az nem az én utam. Nem, nem az írói ego beszél belőlem, azóta sem bántam meg a döntésem, tudom, hogy nem lennék sikeresebb akkor sem, ha meghajtom akkor a gerincem. Nagyjából egy éve megkeresett egy szerkesztő is egy nagyobb kiadótól, hogy az első könyvem beleolvasója alapján szívesen dolgozna velem, el is indult egy ötletelgetés egy sztorival kapcsolatban, ami nem a sajátom volt, de aztán valahol elsikkadt a dolog. Nekem jól esett, hogy megkeresett egy szakmabeli csak úgy a semmiből, de sosem éltem bele magam igazán, így nem vágott földhöz, hogy nem jött össze valami, amire sosem számítottam/készültem.
Hogy miért nem kerestem fel soha egy kiadót sem? Megmondom: nagyon sok rosszat hallottam (és hallok) a magyar könyvkiadásról (illetve én még tanultam is a szakmát, csak nem diplomáztam le), és semmiféle bizalmam nem volt a kiadók felé. Illetve az, hogy élből azzal indítanak, hogy fizessek kemény összegeket és akkor kiadják (ki tudja, hogy mennyi munka befektetéssel) a regényemet, számomra nem szimpatikus. Magyarul: ha van pénzem, akkor teljesen mindegy milyen sz*rt írok, akkor is kiadják. És ez sajnos nem csak a kicsi kiadókra igaz, a nagyok is így állnak hozzá, csak több energiát fektetnek bele és ott (remélhetőleg) tényleg beleteszik azt a munkát, amiért az ember fizet és amitől a regény valóban jó lesz/lehet. Persze lehet, hogy nincs igazam, hiszen tulajdonképpen meg sem próbáltam kiadót találni :)

Amikor már komolyabban fontolgattam, hogy ki kéne lépnem a nagyközönség elé, kaptam egy kemény és velős visszajelzést egy (akkor) barátnak hitt embertől, ami olyan mélyre vágott, hogy egy évre teljesen elzártam magam az írástól, látni sem akartam amit alkottam, mert úgy éreztem, hogy nem lehetek olyan önző, hogy a közönség elé vetem azt a "szemetet", amit írtam, és ezzel néhány olvasót arra kárhoztatok, hogy engem olvasson. Pedig nem mondta, hogy tehetségtelen vagyok, sem azt, hogy sz*r, csak… szerinte unalmas a sztori. Kábé ez volt a lényege. És nem vigasztalt, hogy másik húsz embertől ennek teljesen az ellenkezőjét kaptam visszajelzésként.
Szóval egy év önsanyargatás után ismét elővettem a "művemet", és friss szemmel nekiálltam az önszerkesztésnek. Tudni kell, hogy alapjáraton sokat olvasok, és az utóbbi években rengeteg magánkiadásban (illetve kiadónak csúfolt szervezetek által) kiadott művet letoltam a torkomon, ami elképesztően sok dologra megtanított, rávilágított egy csomó problémára, amit a kezdő írók elkövetnek. A szerkesztés során kivágtam egy csomó mindent, pontosítottam néhány homályosnak tűnő részt, és kiszedtem a létigéket. Igen, annyi volt volt (hát ez így leírva még viccesebb :D ) az első kötetben, hogy azon poénkodtam, hogy a VOLT fesztivál fizethetne érte (akkor még létezett). Amíg ezeket kimazsoláztam, megtanultam átfogalmazni a mondanivalómat, és most már élből úgy írok, hogy előfordul, hogy oldalakon keresztül nem kerül elő egy létige sem :) Ez most nem tűnhet nagy dolognak, de én sikernek könyvelem el. Azt jelzi számomra, hogy fejlődőképes vagyok, ami szerintem nem elhanyagolható tényező. Azt is megtanultam, hogy a szóf*sás nem hasznos. Mondjuk ez relatív, hogy kinek mi az, én például unom a leíró részeket és az is igaz, hogy párbeszédközpontú író vagyok. A céltalan szócséplést a befutott íróktól sem olvasom szívesen, pedig jellemző, hogy egyre dagályosabban írnak, mert már megtehetik. De ez csak az én magánvéleményem, hisz ők a sikeresek, nem én, ergo ők csinálják jól :D
Most, hogy már megírtam egy újabb könyvet, és pár napja fejeztem be egy harmadikat, látom, hogy az első regényemen még mindig lehetne dolgozni. Talán fogok is… ;) Sokat tanultam az elmúlt másfél-két évben. Hogy ez előnyömre vált-e? Fogalmam sincs, egyelőre nem sok visszajelzést kaptam a második kötettel kapcsolatban. De ami késik… :)

Amit még érdemes tudni rólam, hogy én nem akarok a nagyközönség elvárásainak megfelelni. Én elsősorban a magam örömére írok, nem akarok a manapság divatosnak számító műfajokban alkotni. Pontosan emiatt nem írok romantikus-erotikus zsánerben. Írnak elegen ebben a témában, és jó nagy olvasótábora van ezeknek az íróknak, én mégis maradok inkább az, akinek a fantasy még az akcióról és a cselekményről szól. Mondjuk az is igaz, hogy nem vagyok valami romantikus alkat, tehát minek írjak olyanról, amihez nem értek, amiben nem mozgok otthonosan? :)

Szóval ennyit rólam, mint "íróról", és akkor elérkeztünk (végre) ahhoz, hogy miért is született meg ez a poszt…

Nos, én az a típusú szerző vagyok, aki szomjazza a kritikát. Hogy miért? Mert mazochista vagyok? Mert alacsony az önbecsülésem és szükségem van bármiféle visszajelzésre? Mert érdekel, hogy mások mit gondolnak arról, amit megalkottam? Talán mindegyik igaz rám :) Én azt vallom, hogy a negatív kritika hasznosabb, mint a pozitív, mert az utóbbi csak az egomat simogatja, az előbbi pedig esetleg segíthet abban, hogy fejlődjek. Nyilván van különbség kritika és kritika között. A rosszindulatú, mocskolódó értékelést nem tartom semmire, mert az nem építő célzattal születik meg, hanem azzal, hogy valakit jól a sárba tiporjanak, mert esetleg nem szimpatikus az illető. Én például az első kötetem fülszövege miatt kaptam hideget és meleget egyaránt, pedig részemről pusztán marketingfogás volt. Mégis mivel adjam el a könyvemet egy olyan zsánerben (és egy olyan aprócska piacon, mint a miénk, ahol minden harmadik ember írónak gondolja magát), amiről már hatszázmillióan írtak, és már olyan szinten lerágott csont, hogy talán már csont sincs? Valami frappánssal, olyannal, amire más esetleg még nem gondolt? Amire felkapja az ember a fejét? És vagy azt gondolja, hogy hű, ez tetszik vagy azt, hogy hű, hát ez annyira felidegesített, hogy már kíváncsi vagyok? Hát én így tettem. Hogy pimasz lett? Igen. Azt sugallja, mintha olyan hatalmas egoval rendelkeznék? Igen. De a fű alól suttogva az ember nem tudja eladni magát. És mivel nem vagyok eleresztve anyagilag, tudtam, hogy nem lesz lehetőségem reklámozni magam, mást kellett kitalálnom. Hát… ezt sikerült :)

Én – bevallom töredelmesen – mindenkinek megköszönöm a Molyon privát üzenetben, hogy elolvasta a regényemet és értékelte (ha csak egy csillagozással, akkor is). (Egyetlen kivétel van, de ebbe most nem szeretnék belemenni, mert nincs értelme.) Ezzel nem a zaklatás a célom, egyszerűen csak hálás vagyok azért, ha valaki a sokmillió könyvből az enyémet választotta, esélyt adott nekem, és megtisztelt azzal, hogy véleményt alkotott róla. Ha 4 csillagos vagy az alatti az értékelés és nem fejtette ki szövegesen, akkor meg szoktam kérni, hogy legalább privátban mondja el, hogy mi volt a gond, hátha tudok változtatni rajta a későbbiekben. Ha a sztorival volt gond, azzal nem tudok mit kezdeni, mert ez az én mesém, olyannak írom meg, amilyennek én szeretném, de ha esetleg technikai, egyéb gondja van, azt megfontolom, és ha tudok változtatni rajta, megteszem. Nem veszem sértésnek, ha valakinek nem tetszik amit csinálok. Tiszteletben tartom a véleményét és megköszönöm, hogy megosztotta velem.
Hogy a nagymamám szavaival éljek (aki egyébként egy elképesztően tehetséges, a maga idejében nemzetközileg is elismert operaénekesnő volt, tehát nem a levegőbe beszél): aki k*rvának áll, ne csodálkozzon, ha +b@ssz*k. Bocsánat a vulgaritásért, de én csak őt idéztem :D
A lényeg: ha egy író veszi a bátorságot/egot (kinek melyik szimpatikusabb) és kiáll a nagyközönség elé, el kell fogadnia, hogy olvassák és időnként visszajelzést is kap. Az már a szerző egyéni joga/habitusa, hogy hogyan reagál ezekre. Amivel nem értek egyet, az az, ahogy a "rajongók" (barátok) reagálnak időnként egy-egy negatív véleményre. Ez kábé olyan, mintha valakit azért vernének össze az utcán, mert nem olyan ruhát visel, mint amit a többség elfogad. Én az élni és élni hagyni elv szerint élek.

Az olvasásokat nem szoktam csillagozni (kivéve, ha egy figyeltem nyom rá az olvasásra, mert úgy vagyok vele, hogy figyeljük egymást, tudja, hogy látom, hogy olvas, tehát akár meg is köszönhetem ily módon az idejét). Hogy miért nem? Mert nem akarom szegényt befolyásolni azzal, hogy tudja: figyelem. De azt tudnotok kell, hogy minden egyes olvasásnál az első testi reakcióm az, hogy görcsbe rándul a gyomrom és f*sok, hogy talán nem fog tetszeni az illetőnek amit írtam. Nos… úgy tűnik, mintha nem lenne valami nagy az önbecsülésem? Nem tévedsz, valóban elég nagy bennem a kishitűség, éppen ezért nagy dolog, hogy ki mertem lépni a nyilvánosság elé. Hogy a molyos megnyilvánulásaimból nem ez jön le? Egy határozott és nyers nő képét festettem le magamról? Mert ugyanakkor az is vagyok. A legjellemzőbb tulajdonságom, hogy örökös harcban állok önmagammal. Ezt az asztrológiával próbálom mindig megmagyarázni, mert valamiben hinnem kell, hogy miért vagyok ilyen elcseszett :D Vízöntőként szűz aszcendenssel két olyan jegy tulajdonságait birtoklom, amelyek homlokegyenest mások. Sosincs bennem egyetértés :)

Szóval: ha elolvasod bármelyik könyvemet, értékeld nyugodtan. Akkor is, ha nem tetszett. Nem foglak letámadni, sértegetni, nem uszítom rád a barátaim. De meg fogom köszönni, szóval ezért előre is elnézést kérek. És nem fogok megorrolni rád, ha nem reagálod le :)

Köszönöm, ha ezt elolvastad, és bátran írj, kérdezz, ha szeretnél – nem harapok :D